Az aranyalap két formája

A késő középkorban az aranyművesek hozzáértésük és tapasztalatuk alapján különösen alkalmasok voltak arra, hogy az érmék tisztaságát és valódiságát megvizsgálják. Az aranyat erős ládákban tartották, megóvandó a tolvajoktól. Idővel mások is náluk őriztette az aranyát a nagyobb biztonság miatt. Az aranyműves elismervényt adott az érmékről, és kisebb összeget jelölt meg a megőrzés díjaként. Ha a tulajdonosnak ismét szüksége volt az aranyára, beváltotta az elismervényt.

Az idők múlásával biztosabbnak és mindenekelőtt sokkal kényelmesebbnek találták, hogy a nyitott számlákat csak ilyen elismervényekkel egyenlítsék ki. Így váltak az aranyműves nyugtái a fizetési ígéret végrehajtóivá. És minden alkalommal, amikor valaki a nyugtát fizetésként elfogadta, implicit módon hitelszerződést hozott létre az aranyművessel, aki így gyakorlatilag a bank szerepét töltötte be.

Az aranyalap ezen formájánál tulajdonképpen az aranyfedezeti standardról van szó, amelyben az aranyat vagy az ezüstöt úgy tárolták, mint aranyfedezetet. Ellentételezésként az üzletemberek papírformában nyugtát kaptak (pénzhelyettesítő eszközt), mint fedezet-igazolást. Ezzel az elismervénnyel további üzleteket lehetett kötni, más árukra, szolgáltatásokra voltak becserélhetők.

Egy kicsit más változatot mutatott be a John Law által 1716-ban Franciaországban alapított "Banque Royale", amely a történelemkönyvekbe az első központi bankként vonult be. Law ígéretet tett a bankjegyek arany általi fedezetére. Az aranytulajdonosok (főként a nemesség) a banknak aranyat adtak és ezért a Banque Royale részvényeit kapták cserébe. Összehasonlítva a nem kamatozó arannyal a részvények osztalékkal kecsegtettek. Az arany a bankjegyek (Livres) kiadásának megbízhatósági alapja lett. A bankjegyeket az államnak adott kölcsönnek tekintették.

Az első, a forgalomban levő bankjegyek aranyfedezetére szigorú szabályokat hozó központi bank a Bank of England volt. 1694-ben alapították, de az első 150 évben az angol államnak adható hitel terén magántulajdonban levő jegybankokkal kellet versenyeznie. A Bank of England túlélte a konkurenciát. A bankjegykiadást 1844-ben szigorú határok közé szorították, úgy, hogy maximum 14 millió fontot adhattak ki fedezet nélkül. Ezt a bizalmi kontingenst állampapírokkal fedezték, de nem volt arannyal fedezve. Minden további fontot csak arany megvétele esetén lehetett kiadni.

Így jött létre a klasszikus aranyalap, mint az első nemzetközileg is érvényes aranyalapú papírpénzen alapuló valutarendszer, amelynél a jegybankok több bont (pénzt) adhattak ki, mint amennyi arannyal tartalékban rendelkeztek (= parciális aranyfedezet). Száz százalékos aranyfedezet, mint az aranyfedezeti standard esetében már nem volt, viszont bevezettek egy minimális fedezetet. Az arany így már csak a szabályzó szerepét játszotta, mivel többet, mint amennyit a fedezeti határ („aranyfék”) megengedett, nem lehetett kölcsönözni. Anglia az 1800-as évek elején a világ vezető kereskedelmi nemzetének számított, és így a klasszikus aranystandard a rákövetkező években világrendszerré lépett elő.

Más országok (Franciaország, Belgium, Olaszország és Svájc) 1865. december 23-án Párizsban közös érmeszövetséget hoztak létre, amely a történelemkönyvekbe „Latin Éremunióként” vonult be. Három évvel később, 1868-ban Görögország is belépett a szövetségbe. Más országok, mint az Osztrák-Magyar Monarchia, Finnország, több balkáni ország, egyes kisebb európai államok, egyes közép- és dél-amerikai országok, a szerződött országok gyarmatai, a Német Birodalom (hivatalosan 1873-ban) és még más országok is átvették a Latin Érmeszövetség szabályait és előírásait. Az Érmeszövetség célja az volt, hogy nemzetközi érmeforgalmat hozzanak létre, valamint a valutaárfolyam ingadozásokat megszüntessék, azzal a céllal, hogy hosszú távon frank alapú, nemesfém fedezettel rendelkező nemzetközi valutát hozzanak létre.

Másik fontos tényező volt az aranyalap sikerességében Anglia belpolitikája. A nemzeti bankárok pénzpolitikájukban gond nélkül stabil valutával és kicsi inflációval számolhattak. A valuta stabilitásának szigorú politikája a nemzeti bankoknak nagy fokú szavahihetőséget biztosított. Így lehetőségük volt arra, hogy a befektetők viselkedését befolyásolják – ami különösen krízishelyzetekben volt kedvező. Minden pénznek – brit példára – fedezete volt meghatározott aranymennyiségre, miközben az arany árát (unciánként) a Bank of England intrevenciós politikája alapján a londoni aranypiacon határozták meg. Az eredmény a valuták egymás közti stabil, nem változó árfolyama lett. Az aranyalap 1914-ig garancia volt a nemzetközi stabilitásra, a stabil árakra és a teljekörű foglalkoztatásra. Az aranyalap stabilitását a nemzeti törvények és a fedezeti előírások szigorú betartásának köszönhette, továbbá annak, hogy a pénzügyi világ megbízott a rendszerben. Annál érdekesebb ez a tény, mivel nem léteztek nemzetközi felügyeleti és kontrolláló szervek (IMF, Európai Központi Bank…).