Ugrás a főoldalra Ugrás a főoldalra Ugrás a főoldalra

Az aranyalap alkonya

Hogyan működik az aranyalap részleteiben?

Egy termék előállításához befektetések (gépek, energia, bérek, kölcsönkamatok) szükségesek. A létrejött termék/áru így értéket képvisel. Hasonló ez az arany esetében is, amit ki kell nyerni, bányászni a földből, feldolgozni, melynek eredményeképpen például 999,9 ezrelékes tisztaságú aranyrúd jön létre.

A végtermékért, az aranyért így olyan teljesítményt kell véghezvinni, amelynek értéke van. A nemesfémek optimális tulajdonságai alapján belső értékében állandó és független pénzt lehet velük más termékekre vagy teljesítésekre becserélni. Egy 10000 forintos bankjegynek is van értéke. Ennek előállítási költsége azonban 10-20 forint, a maradék az abba vetett hit, hogy a rá nyomtatott értéket megtartja.

A történelmi aranyalap esetében a papírpénzt (a pénzérméket is beleértve) összekapcsolták az arannyal, miközben az arany árát és az aranyfedezethez való viszonyát az állam határozta meg. A százalékszerű aranyfedezet nagysága (pl. 20 % vagy 90 % fedezet) alárendelt szerepet játszik, hasonlóan az arany rögzített árához. Az Egyesült Államokban például 1 uncia arany kb 20 USA dollár volt (1943-től 35 USA dollár, 1974-től 42,22 USA dollár). Így mindenki, a magánszemélytől az aranybányáig, az aranyat a jegybanknak (korlátlan átvételi garanciával) fedezett papírpénz ellenében 1:1 arányban cserélhette be. A papírpénz aranyra való visszaváltása szintén korlátlanul lehetséges volt.

Hitelek nélkül nem működik semmilyen gazdaság. A jegybank, mint hitelnyújtó, az aranyfedezeti standard-nál nem adhat ki több pénzt, mint amennyit arany formájában a pincéjében tart. Mivel azonban 100 %-os fedezeti határnál minden aranyat kiadna papírpénz formájában, és így nem lenne lehetséges a hitel, alacsonyabb fedezeti határt kell megállapítani (pl. 30 vagy 40 %-ot). A nagyság nem játszik szerepet, csak az a fontos, hogy tökéletesen megváltoztathatatlan legyen. 40 %-os fedezeti határ esetén a bank az arany (pénz) mennyisége mellett további, maximum 60 %-ot kínálhat pénz formájában hitel céljára. Ezek a „hitelpénzek” lehetnek például váltók vagy adósjegyek is. (Az „x” % fedezeti határt a szakirodalom gyakran „aranyféknek” is nevezi.)

Ilyen módon rendszerint megfelelő mennyiségű pénz állt rendelkezésre. Voltak azonban olyan idők is, amikor a pénzmennyiség túl lassan vagy túl gyorsan áradt ki a bankból, pl. magasabb / alacsonyabb hiteligénylés, vagy az aranyalap országainak egymás között változó kereskedelmi mérlege (áruk importja és exportja) esetén. Ezt a folyamatot a jegybankok felügyelték és irányították. A rendszer nem csak belföldön működött, hanem más országokban is, amelyek beléptek az aranyalapba. „A” ország aranyat vett a külkereskedelemben „B” országtól és a jegybanknál helyezte el, így több arany állt rendelkezésre, kamatcsökkentés útján a pénz kiterjesztése következett be  az „A” országban, és ezáltal egy enyhe inflációs folyamat (emelkedő árak), amely a kereskedelmi mérleget ismét helyreállította. Az „A”országból a „B” országba befolyó arany kamatemelkedést eredményezett és enyhe deflációs folyamatokat (csökkenő árak).

Ez történt 1914 után

Anglia politikai és gazdasági szempontból meggyengült ahhoz, hogy továbbra is vezető szerepet tölthessen be a rendszerben. Amerika lett az új világhatalom. Európán belül különböző érdekek és hatalmi igények ütköztek egymással, amelyek végül az I. világháborúban (1914-1918) teljesedtek ki.

Egy háborút viszont csak akkor lehet finanszírozni, ha megfelelő mennyiségű pénz áll rendelkezésre katonai kiadások céljára. Az aranyalap szabályai ezt nem tették lehetővé. Emiatt logikus következmény volt az aranyalap megszüntetése, amely során a következő intézkedéseket tették:

  • Az áru, tőke és arany szabad mozgásának megszüntetése.
  • A jegybankok aranybeváltási kötelezettségének megszüntetése.
  • A fedezeti előírások aláásása. az arany mellett már értékképzők cseréjét is engedélyezték fedezetként.

Az aranyalap megszüntetésével az államnak lehetőség nyílt arra – a nemzeti bankóprés elindításával – hogy pénzt teremtsenek a semmiből (fedezet nélkül), és így finanszírozhassák a háborút. De ezzel az állam eladósodását hihetetlen magasságokba emelték. (Az I. világháború végére több országban is hiperinfláció alakult ki, a legnagyobb Németországban. A pénzromlás mértéke elérte a havi 3,25 millió százalékot. A világ legnagyobb áremelkedése Magyarországon volt a II. világháború eredményeként. A havi infláció megközelítette a 41900 billió százalékot, az árak 15 óránként duplázódtak. 1946. augusztus 1-jén a pengőt leváltotta a forint, ekkor 400 000 000 000 000 000 000 000 000 000 pengő ért egy forintot.) Ha az aranyalapot az egyes országok nem szüntették volna meg, már néhány háborús nap elteltével nem tudták volna teljesíteni a kötelezettségeiket (elfogyott volna a pénz), csődöt kellett volna jelenteniük, és a háború véget ért volna.

Az I. világháborút követő éveket hiperinfláció, jóvátételi kifizetések, és vadul hullámzó, szabad váltóárfolyamok jellemezték. Persze megvolt a szándék az aranyalaphoz való visszatérésre, azonban 1922-ben a genovai konferencián a britek ezt megakadáloyzták azzal, hogy a háború győzteseiként, megtartották a teljesen irreális, háború előtti időkből származó angol paritási árfolyamot, és a fontot nem értékelték le. Anglia egyedüliként vezette be 1926-ban, Churchill pénzügyminisztersége idején ismét az aranyalapot. Ennek eredménye a változatlan font árfolyam mellett gazdasági válság lett, sztrájkokkal, elégedetlenségekkel.

Mindezek mellet az aranyalaphoz szükséges politikai és szociális követelmények sem voltak többé adottak. Több ország, különösen az USA, az arany automatizmusának játékszabályaihoz tartották magukat. Az 1920-as években az Egyesült Államok rendelkezett a világ aranykészletének mintegy 70 százalékával. Az Egyesült Államokba beözönlő aranyat (háborús befizetések, odamenekített arany…) sterilizálták, ami azt jelentette, hogy a pénzforgalom számára haszontalanná tették. Az aranyalap szabályai szerint a Egyesült Államoknak ezért az aranyért magas járulékos összeget kellett volna kifizetnie, ami további inflációt okozott volna.

Az aranyalaphoz való visszatérés a húszas években a gazdaságtörténet legnagyobb bukásának bizonyult. Ennek fő oka és okozója az Egyesült Államok volt, amely az aranyáramlás neutralizációs politikájával a gazdaság történetének legnagyobb válságát okozta. Mikor 1932-ben az USA kilépett az aranyalapból, a rendszer végleg összeomlott.

Ettől függetlenül az USA az I. világháború kezdetétől a harmincas évek közepéig minden idők legnagyobb aranykészletét halmozta fel (kb. 14.000 tonnát). 1929 és 1934 között az aranyrészvények árfolyama jelentősen nőtt, miközben a hagyományos befektetések (pl: Dow Jones: -70 %) komoly árfolyamcsökkenést szenvedtek. (Például 1929 őszén az Homestake Mining aranybánya részvényenkénti árfolyama kereken 80 dollár volt.  A következő hat hónapban a bánya 128 dollárt fizetett osztalékként. Csak az osztalék 1935-től 56 dollárral emelkedett. 1935 decemberében majdnem 500 dollárt ért egy Homestake Mining részvény.)

Aranytilalom az Egyesült Államokban

1933-ban, mikor teljes erővel tombolt a gazdasági válság, az akkori amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt minden Amerikában élő kül- és belföldi állampolgár számára megtiltotta az arany birtoklását.

Az arany elkobzása 1933. április 5-én emelkedett jogerőre, és az aranyat 1933. május 1-ig le kellett adni a FED-nél, az amerikai jegybanknál. A rendelkezés megszegése akár 10 éves fogházbüntetést vagy 10.000 dollár büntetést is maga után vonhatott. Ellentétben a saját akaratából történő beszolgáltatással, amikor is valamekkora kártérítés járt a kényszer beszolgáltatásért, ha valakinél aranyat találtak, azt kártérítés nélkül elkobozták. Az állam az arany keresése közben a banki széfek felnyitásától sem riadt vissza.

Az Egyesült Államok polgáraira vonatkozó aranytilalmat, amely majdnem 40 évig volt érvényben (!) csak a Bretton-Woods-rendszer hanyatlásakor, a hetvenes évek elején oldották fel.

A II. Világháború vége után

Az aranyalap visszaállítására tett harmadik és eddigi utolsó kísérletre a II. Világháború végén került sor. Az USA vezetésével megkötötték a Bretton-Woods-i egyezményt. Olyan rendszert hoztak létre, amelynek stabil, de kivételes esetekben, szigorú szabályok szerint változtatható váltóárfolyamai voltak, melyeket a központi bankok arany- és devizatartalékai fedeztek. Az arany mellett bevezették a tartalékvalutát, mint fedezetet. Erre a szerepre az amerikai dollárt és az angol fontot jelölték ki. Ez volt az Arany-Deviza-Alap.

A rendszer magja az arany maradt, mivel minden központi bank köteles volt más központi bankokkal szemben a valutát aranyért fix árfolyamon váltani (35 dollár unciánként). Ahhoz, hogy a rendszer működőképes legyen, felügyeletnek életre hívták az IMF-t (Nemzetközi Monetáris Alapot).

Az USA hegemóniája a tartalék valuta kibocsátására mindaddig jól működött, amíg fegyelmezett pénzpolitikát folytatott, és így a világ a dollárt az arannyal egyformán elfogadta. Viszont mikor az USA Johnson elnök „New Society” programjával, és a Vietnámi Háború veszteségei miatt már a lehetőségein túl, a semmiből csinált dollárt, és ezzel az egész világon felpörgette az inflációt, a dollárba vetett bizalom megingott. Előállt az a helyzet, hogy a világ központi bankjainak dollártartaléka messze meghaladta az USA aranytartalékát. Az erős dollár mítosza szertefoszlott. 1971. augusztus 15-én az Egyesült Államok akkori elnöke, Richard Nixon leállította a dollár aranyra való szabad átváltását. 1973-ban megszűnt a Bretton-Woods-rendszer lelke, a rögzített váltóárfolyam. A valutákat már nem a dollárhoz kötötték, hanem kölcsönösen is átválthatóvá váltak.

Ettől kezdve valamennyi valuta értéke drámaian zuhant. Az 1913-ban meglévő helyzetéhez képest ma nincs olyan valuta, amely ne veszített volna jelentősen az értékéből. Még az erős svájci frank sem éri el az akkori értékének harmadát. Az USA-dollár kevesebb, mint 10 %-át éri, a jen századánál is kevesebbet. Mai valutarendszerünk instabilitását az OECD és a Világbank adataiban is észre lehet venni: az elmúlt 30 évben 87 országban volt pénzügyi válság. Ma az összes devizatranzakciónak csak a 2 %-a felel meg a javak és szolgáltatások reális cseréjének, 98 %-uk spekulatív.

Svájc, a kivétel

A II. világháború kezdetekor a svájciak elkezdték aranyállományukat növelni. Így történhetett meg, hogy a frank a háború végén, mikor a megtépázott Európa az aranyat már csak a jegygyűrűből ismerte, és cigarettával fizetett, a kibocsátott frank aranyfedezete meghaladta a 128 %-ot.

A Svájci Nemzeti Bank tulajdonában, 1939-ben kb. 600 tonna arany volt, 1945 elején 1000 tonna, és ez Svájcnak az 50-es évekre vezető szerepet biztosított. Svájci Nemzeti Bank tulajdonában 1998/99-re 2590 tonna aranykészlet volt. Az ötödik helyen állt az USA, Németország, Franciaország és Olaszország után.

A "Bretton-Woods-rendszer fix árfolyamrendszerének védelmére a legfontosabb központi bankok (Svájc is, bár nem tag) létrehoztak egy aranyalapot, amely az aranyárát 35 dollárban stabilizálta unciánkként. 1976-ben az IMF javasolta tagjainak, hogy a valutákat oldják el az aranytól. Ezt Svájc 1977-ben tette meg, és aranyállománya így részben elvesztette eredeti funkcióját.

1997 májusában Svájc az aranykészletét újraértékelte. Ekkor megállapítást nyert hogy 500 tonna aranynak megfelelő értékelési nyereségre tettek szert, továbbá 1300 tonna a jövőben felesleges lesz. Hogy ennek a tömegnek az értékesítése ne okozzon válságot, Svájc vállalta, hogy ezt a mennyiséget előre nyilvánosan ütemezve, 2000 és 2004 között adja el, ami meg is történt.


« előző oldal
vissza a tudástárhoz
következő oldal »


 
Először jár az Aranypiacon?

Aranypiac hírlevél

Adja meg e-mail címét, és máris minden fontos hír az aranyról házhoz jön!

Név
E-mail:
Gyorsmenü
Valós idejű árfolyamok

Használati útmutató
30-napos grafikon
5-éves grafikon
Videó rólunk
JW Player goes here